„Ruben Weer hallgatagon ült a verandán, immár jó ideje. Nem éppen az időjárásnak megfelelő öltözékben próbált lazítani, de valójában ez fel sem tűnt neki.

Hideg, késő őszi nap volt. A szél meg-megerősödve söpört végig az elhagyatottnak tűnő tájon. Amerre a szem ellátott, lombkoronájuktól megfosztott fák álldogáltak csupaszon, megannyi árnyalatú sárga és rozsdavörös színű ruháik elszórtan hirdették egykori szépségüket. Csodás kilátás nyílott innen a környékre, mely festői idillt idézett, és határtalan nyugalmat biztosított. Kisebb-nagyobb lankás dombocskák övezték a házat, mely szintén egy kimagasló természeti képződmény tetején állt, így biztosítva a pazar panorámát. E táj igazi gyöngyszeme mégis a pártalan adottságokkal rendelkező, kicsiny tavacska volt. Keskeny stég ívelt a nyugvó víztömeg felett, melyhez erősen kikötött csónak vesztegelt. A hóbortos szellő megborzolta ugyan a víz általában tükörsima felületét, aztán kis időre mégis továbbállt.

A férfi két karjára támasztotta a fejét. Gondolatai egymásba érve, szüntelenül kergetőztek. Egyik jött a másik után. Elidőztek néhány pillanatig, aztán villámgyorsan tovaillantak, bonyolult kérdéseket felvetve és hátrahagyva.

Telt-múlt az idő. A Nap már elbúcsúzva alábukott a távolban, átadva helyét a szürkületnek. Halványan kirajzolódni látszott a dagadó Hold gömbölyded alakja a csillagmentes égbolton.

Végre kinyílott az ajtó. Idősödő, pocakos férfi jelent meg szótlanul, majd helyet foglalt Ruben mellett. Nagyot sóhajtott, mielőtt belekezdett volna mondanivalójába.

– Szerencséje volt – kezdte bevezetésképpen.

– Mekkora? – óvatoskodott Ruben.

– Elég ahhoz, hogy életben maradjon – nyugtatta az idősebb férfi a fiatalt.

Mindketten megkönnyebbültek. Még mindig nem néztek egymásra, mintha azzal is tompítani akarnák a történtek élét.

– Mire lehet számítani? – faggatózott tovább a házigazda.

– Még korai volna jóslásokba bocsátkozni.

– Mégis mihez kezdjek vele? – érdeklődött.

– Hagyd pihenni – hangzott el a kitérő válasz.

– Mennyi idő, mire felépül? – bukkant elő a soron következő kérdés.

– Már eszméleténél van…

– Ez jó hír! – vágott közbe lelkesen Ruben.

– Ben! – kezdte lassan, megfontoltan a doktor, miközben a beszélgetésük alkalmával először fordult felé. – A nő magához tért ugyan, de nem emlékszik semmire!

– Micsoda?!

– Sajnos ez a helyzet – erősítette meg az elhangzottakat az őszülő halántékú férfi, majd lehajtott fejjel, szemüvege felett pillantott át a csodálkozó Rubenre. – Beüthette a fejét. Hidd el nekem, sokkal rosszabbul is járhatott volna!

– Mit javasolsz?

– Ne siettesd. Lehet, hogy hamar visszatérnek az emlékek, lehet, hogy több időbe telik. Ezt előre képtelenség megmondani. Hagyd, hogy kipihenje magát és a saját tempójában épülhessen fel.

– Rendben van. Köszönöm a segítségedet.

– Hívjatok, ha kellek. Időközönként benézek majd hozzá, hogy lássam a változásokat – mondta a doktor. – Talán már holnap is eljövök. Ne feledd, a folyamatot siettetni nem lehet. Sok türelemre és megértésre van szüksége.

– Abból akad elég! – válaszolta nagyvonalúan Ruben.

– Lehet, hogy ez az egész neked is a hasznodra fog válni! – fűzte hozzá gondolatait az elhangzottakhoz a doktor.

– Mégis micsoda? – kérdezett vissza meglepődve Ruben.

– A változatosság, ami beköltözött vele a házadba.

– Tudod, hogy a megszokások embere vagyok!

– Tudom. Pontosan azért mondtam. Csak játssz el a gondolattal, hogy esetleg meglepetések is érhetnek! Sohasem lehet tudni…

– Ki van zárva!

– Miért?

– Mert kizártam őket. Nekem így jó, ahogyan van, és nem is lesz másként – felelte magabiztosan Ruben. – Eltelik néhány nap és újra visszatérhet minden a régi, megszokott rendhez. Mert így akarom.

Jim egy bólintással nyugtázta a férfi akaratát, melynek kinyilvánításával semmilyen meglepetés nem érte.

Ezzel a gondolattal zárult a beszélgetés. Ruben elkísérte a távozni készülő dokit a kocsijáig, búcsút intett, és nem mozdult egészen addig, míg az idősödő, köztiszteletben álló doktor el nem tűnt porlepte járgányával a kanyargós földúton.”